TÖBB, MINT EGY HAJÓKIRÁNDULÁS

2025.01.08. - Érdekességek
TÖBB, MINT EGY HAJÓKIRÁNDULÁS

Jim Gladson, L.A. Maritime Institute

A vitorlás iskolahajó a mai fiatalok ismereteinek, készségeinek és attitűdjének fejlesztésére kínál gazdag lehetőséget egy olyan oktatási helyszínen, amely egy iskolai osztályteremben nehezen megvalósítható. A vitorlás iskolahajó olyan kihívásokkal teli, de mégis gondoskodó környezetet biztosít, amely könnyen kielégíti a serdülők és fiatal felnőtt tanulók igényeit. Ez mindenkire érvényes, de különösen hatékony azoknál a fiataloknál, akik nem boldogulnak a társadalmi követelményekkel, és akiket az iskolából való kimaradás, és/vagy a sikeres, produktív életre való törekvés feladásának veszélye fenyeget. Az ilyen fiatalok gyakran úgy látják saját magukat, mint akik képtelenek harmóniában élni a többségi társadalommal, és kudarcra ítélt életet élnek. A vitorlás iskolában szerzett tapasztalatok gazdagítják, érvényre juttatják, és kihívások elé állítják a hagyományos iskolai oktatást, és magát a tananyagot. A különböző tudományok, mint a matematika, a fizika, a biológia, a földrajz, a történelem, az irodalom, sőt a költészet is hirtelen életre kel ebben a valós világot bemutató úszó osztályteremben.

A vitorlás tréningeken részt vevő iskolásoknál gyakran megfigyelhető a készségek fejlődésének növekedési sorrendje: tudatosság, megértés, kommunikáció, együttműködés és csapatmunka. Ezzel egyidejűleg a tanulók attitűdje is érik: kitartás, türelem, állóképesség, bátorság és óvatosság. Ez a program valós életből származó tapasztalatokat ad nekik: problémamegoldás, önálló döntéshozatal, tervezés, önállóság és vezetői képességek.

Ez a felsorolás bármely oktatási tevékenység esetében lenyűgöző, viszont bizonyítottan költséghatékony is, ha ezeket a célokat iskolahajókkal érjük el.

Vitorlás iskolahajó tanáraként 1972 óta gyakran kérdezték tőlem, hogy „miért viszem a gyerekeket vitorlázni, amikor valójában az iskolában kellene lenniük?” Elismerem, ez az aggodalom érthető. A nagyközönség, még a szabadidős hajósok is hajlamosak a vitorlázást a tehetős társadalmi rétegek által űzött, urizáló szabadidős tevékenységnek tekinteni. A vitorlásversenyzésre úgy tekintenek, mint egy szemérmetlenül drága elitista időtöltésre, amit legdurvább módon az America's Cup milliárdos költekezései testesítenek meg. A vitorlás tréningek viszont annyira távol állnak ezektől a benyomásoktól, mint Makó Jeruzsálemtől.

A mai oktatási rendszerek számos olyan hiányosságát, amelyekről sokszor élénken ír a sajtó, roppant nehéz kijavítani az osztályteremben. Vegyük például a problémamegoldás kérdését. Még a legsikeresebb tanárok is elmondják, hogy míg a problémamegoldó készségekről viszonylag egyszerű tanítani, addig a gyakorlati problémamegoldó módszereket még az okos, buzgó és lelkes tanulóknak is nagyon nehéz megtanítani, még egy jól felszerelt osztályteremben is. Ezek az ismeretszerzések viszont mindennaposak, gyakorlatilag elkerülhetetlenek a vitorlás iskolahajók fedélzetén. David Wood kapitány, az Egyesült Államok parti őrségének vitorlás kiképzőhajója, az EAGLE parancsnoka kifejtette: „A vitorlás oktatóhajók valódi problémákat vetnek fel, amelyek valódi megoldásokat igényelnek, s ezek elől nem lehet elsétálni", és mindenki láthatja a döntéseinek eredményét.

A problémamegoldás csak egy a számtalan tanulási lehetőség közül, amelyekkel a vitorlázás alatt a tanulók találkozhatnak. Ennek megértéséhez a legjobb módja részt venni egy vitorlás kiképzőtúrán. Azok számára, akiknek még nem volt erre lehetőségük, hadd írjak le néhány megfigyelést, amiket a tanítványaimmal tettem.

Kezdjük azzal, hogy szinte minden gyerek egyformán naivan érkezik a fedélzetre. Vagyis nagyon kevesüknek van korábbi vitorlázási tapasztalata, és ezért nem érvényesül közöttük a szárazföldi, és/vagy osztálytermi rangsorolás. Nincsenek megterhelve azzal, hogy a hírnevüknek meg kell felelniük. Ez nagyrészt még a parton megismert gyerekekre is igaz.

A gyerekek a hajón közvetlenül egy olyan, integrált rendszerekből álló környezetbe kerülnek, amelyeket kézzel kell működtetni, és mind az elméjüket, mind az izmaikat igénybe kell venniük. Egyes feladatok, mint például a vitorlák felhúzása, összehangolt csapatmunkát, fizikai összefogást igényelnek, míg mások, mint például a hajó kormányzása, csak egy-egy ember végezhet, aki egyedül, de az egész hajóval együttesen cselekszik. A szabályok, amelyek alapján ezek a rendszerek működnek, egyszerre egyszerűek, és igényesek is. Ezek nem a tanár, az iskola vagy a kormány szabályai. Ezek a természet szabályai, amelyeket igazságosan és következetesen kell alkalmazni. A tanulók elméjében a verseny a tudatlansággal, az alkalmatlansággal és a félelemmel folyik. Ezen ellenfelek legyőzésével a vitorlás tréning lehetővé teszi számunkra, hogy győzteseket hozzunk létre anélkül, hogy a szokásos módon szükség lenne a megfelelő számú vesztes előállítására.

Ha a hajó már úton van, elkezdődik a véget nem érő feladatok sora, hogy a résztvevők megtanuljaák a hajó működését a folyadékok és gázok két végtelenül változó, de egymással összefüggő dinamikus birodalmának, a légkörnek és az óceánnak a kölcsönhatásában. Ez igencsak szórakoztató, de… nem könnyű…, nem is egyszerű…, nem csak olyan mintha…, cseppet sem unalmas…, hanem élményekkel teli.

Robby Robinson „Iskola vitorlák alatt” (School Houses Under Sail) című cikkében a vitorlás iskolahajókat ekképpen dicséri: „tanulási platformok, megfigyelőállások, a tudatosság közlekedési rendszerei és a megértéshez vezető rendszerek". A hagyományos iskolákra jellemző olyan problémák, mint az anonimitás, a figyelmet elterelő zavaró tényezők, a hiányzás és más bajok egészen egyszerűen kezelhetők, ha mindenki „egy hajóban van”.

„A vitorlás tréning egységes mentális és fizikai jellege, az általa létrehozott tanulási közösség és a fedélzetre lépést követő »tiszta lap« mentalitás hatékony tanulási struktúrává teszi a vitorlázást. A gyerekek megtanulnak felelősséget vállalni a hajóért, azért, hogy igyekezzenek minél jobban megtanulni hajó kezelését, a hajótársaikért és végső soron önmagukért. Megtanulnak bízni önmagukban és másokban is.” Megtanulnak pontosan kommunikálni egy olyan nyelven, amely az ezeréves tengeri hajózás pragmatizmusából született. Megbarátkoznak az ok és okozat, valamint a sorrendiség, a kitartás, az állóképesség, a türelem és a bátorság kezelésével. Mindezeket nagyon nehéz tanítani egy osztályteremben. Jól dokumentált oktatási kutatások bizonyítják, hogy a vitorlástanulás nagyon hatékony terápia a diszlexia kezelésére is.

Manapság sokat beszélnek az önbecsülés fontosságáról. Kétségtelen, hogy az erős pozitív önbecsülés a sikeres ember egyik alapvető összetevője. A szülőknek, tanároknak és másoknak, akik fiatalokkal dolgoznak, számos, gyakran leegyszerűsített gyógymódot ajánlottak a gyenge önbecsülés ellen. A legtöbb ilyen és megfelelően alkalmazott gyógymódnak van valamilyen pozitív hatása. Azonban úgy tűnik, a lényeg ott van, hogy a pozitív önbecsülés abból a tudatból fakad, hogy képes vagy valamire, amire nem mindenki, és hogy te valóban jól tudod csinálni. Ez nem csak a vitorlázás megtanulásáról szól, hanem arról, amit a vitorlázásból tanulsz.

Hadd meséljek Jayről. Először akkor találkoztam a fiúval, amikor második vagy harmadik osztályosként, igazán tragikus személyes háttérrel érkezett az alternatív iskolánkba. Emésztette a düh, hogy előző iskolájában tévesen diagnosztizálták és autista programba helyezték.

Mivel elsősorban középiskolai tanárként dolgoztam, kevés hivatalos kapcsolatom volt vele az iskolában töltött első éveiben. Csak olyanok, mint egy-egy alkalmi „gazdagító” ajánlat a „kisgyerekeknek”, mint például makettkészítés, videodráma, kertészkedés stb. Nagyjából csak annyit mondhatok magamról, hogy sikerült elérnem, hogy ne kezdjen el velem veszekedni. Mire Jay eljutott a 7. vagy 8. osztályba, már egy durva, robbanékony, zömök, izmos, ügyetlen introvertált személyiség volt, akinek a beszélt szókincse leginkább a „Kussolj!”, „Takarodj!” és „Hagyj békén!” szavakból állt, amiket egy olyan gyerek tehetetlen hanghordozásával kiabált, aki vesztesnek, az élet áldozatának látta magát.

Őszintén szólva, volt bennem némi szorongás, amikor végül elfogadta a meghívásomat, és feliratkozott egy negyedéves, heti egy délutános vitorlás tanfolyamra. Szerencsére a tanulók körülbelül fele már egy vagy több negyedéven keresztül részt vett a vitorlás osztályban, és jól ismerték az „első számú szabályt”: „Nem számít, hogy valójában hogyan érzel, mindig úgy bánjatok az osztály minden más tagjával, mintha a legjobb barátok lennétek. Nincs kötekedés, nincs kirekesztés, nincs kivételezés”. Jay pokolian érezte magát az első napon. Nem tudott úgy mozogni a hajón anélkül, hogy ne ütközött volna valaminek. Nem tudott a többi gyerekkel szinkronban kötelet húzni. A kormányzás már vizuálisan is meghaladta a képességeit, nem is beszélve a tájolóra való kormányzásról. Aznap délután még a kakaós csészéjét is kiöntötte, és elejtette a süteményét. Nagyon meglepődtem, amikor a következő héten visszajött. (Akkor még nem fedeztem fel a makacs természetét.)

Jay-nek közel egy évébe telt, mire megtanulta, hogyan kell felkollizni egy kötelet, és biztonságosan felakasztani a kötélfogó szegre. A legtöbb gyerek ezt a második vagy harmadik próbálkozásra elsajátítja. De Jay minden negyedévben beiratkozott, és amikor eljött az idő, feliratkozott a Catalina szigetre vezető éves egyhetes hajós kirándulásra. Az első évben az egyik mérföldkőnek számító nap az volt, amikor a szitáló esőben, a délutáni vitorlázás alkalmával megajándékoztuk Jayt egy meglehetősen durván feldíszített születésnapi tortával, amit a fedélzeten sütöttünk. „Ez mire való?” – kérdezte. „Születésnapod van, te lüke!” – válaszolta széles vigyorral egyik új barátja. Majd nagyon hosszú szünet után... könnyes szemekkel és nagyon halk hangon Jay azt mondta: „Köszönöm”.

Egy emlékezetes napon Jay második évében az egyik új fiúnak gondjai voltak a kötél feltekerésével, és Jay azzal döbbentett meg mindannyiunkat, hogy a hajó túloldaláról felugrott, és azt kiáltotta: „Hadd mutassam meg neki. Tudom, hogy kell.”

Jay mind a fedélzeten, mind a parton magabiztos és hozzáértő fiatalemberré vált. Az egyik legbecsesebb fényképem Jayről, amely tizenegyedik osztályos korában készült, amint magabiztosan mosolyog a 100 láb hosszú szkúner kormányánál Catalina partjainál.

Amikor Jay végzett, megkért, hogy adjam át a diplomáját. Amikor bemutattam őt azzal, hogy „Büszkén mutatom be ezt a remek, jóképű fiatalembert... egy úriembert és tudóst... egy költőt és egy jó tengerészt... és a barátomat, Jayt”, biztos lehetsz benne, hogy szívből jövően szóltam. Mert másként nem lehetett. A könnyeimtől nem tudtam elolvasni a jegyzeteimet.

Nem akarom azt sugallni, hogy az összes csodálatos változás, ami Jay-nél történt, csak a vitorlás programnak köszönhető. A vitorlázás csak egy része volt ennek a fejlődésnek. A Mid City Alternatív Iskola egy remek iskola volt, és még mindig az, erős és elkötelezett személyzettel. De a vitorlás program volt az, amely Jay számára olyan környezetet kínált, amely igényes, de megnyugtató, következetes és igazságos volt. A hajó és a tenger nem tudja, ki voltál korábban, vagy mit gondol rólad valaki más. És a természet szabályai soha nem változnak meg rajtad, vagy kedveznek valaki másnak. Jay azért az, aki ma, mert eldöntötte, hogy ki akar lenni, és kezébe vette a saját életét. A vitorlás iskola megtanít megérteni a rendszereket, alkalmazkodni a körülményekhez, irányt szabni és átvenni az irányítást. Ezért fontos mindaz, amit Jay és a hozzá hasonlók kaptak a sail training programtól. De amit én tanultam tőlük, az megváltoztatta a tanári életemet.

32 éves tanári munkám során számos laboratóriumi gyakorlatot dolgoztam ki, hogy segítsek a gyerekeknek megérteni a természettudományok és a mérnöki tudományok alapjait. Megszámolni sem tudom, hány gyereket kínoztam olyan kifejezésekkel és fogalmakkal, mint az erő, súrlódás, mechanikai áttétel, munka, teljesítmény, sebesség, gyorsulás, tömeg, tehetetlenség, energiamegmaradás stb.; olyan fogalmakkal, amelyek ugyanolyan fontosak egy fizikus, mérnök vagy szerelő tudásának megalapozásához, mint a metafora egy költő számára.

A legjobb laborgyakorlatom a legtehetségesebb diákok legjobb osztályával sem ér fel azzal a gyakorlatias, bonyolult, dinamikus, teljes valójában létező makacs szerkezethez, amit vitorlás hajónak hívnak. Mindaddig, amíg én és a legénységem gondosan ügyelünk a helyes terminológia használatára, a gyerekek integrált módon, egy életen át tartó tanulással elsajátítják ezeket a fogalmakat. És a kérdéseikkel kimerítenek minket. Nem meglepő, hogy számos hasonló tantervi példa hozható a különböző tudományterületek esetében. Ami meglepő, az az, hogy hány kallódó kemény gyerek „fedezte fel” a költészetet a John Masefield versein keresztül. Vagy hogy hány gyerek olvasta el az első könyvét szigorúan a szórakozás kedvéért a hajó könyvtárából.

Az osztályteremben megpróbáljuk elérni, hogy minden gyerek legalább megjegyezze, hogy „mit” tanul. Örülünk, ha néhányan megtanulják azt is, „hogyan”. A fedélzeten viszont általában tudni követelik, hogy „mit, hogyan és miért”.

A legtöbb gyerek számára a tengeri „közlekedési szabályok” megtanulása, értelmezése és alkalmazása jelenti az első találkozást egy olyan szabályrendszerrel, amely szükséges, logikus, hasznos, igazságos és mindenkire egységesen alkalmazandó. Lehet, hogy ez neked vagy nekem triviálisnak tűnik, de sok belvárosi gyerekemnek, akik általában ellenségként tekintenek a „törvényre”", ez az első alkalom... egy igazi szemnyitogató tapasztalás.

A navigáció és a part közeli hajózás tanulása nem csak a matematikai és térképolvasási készség szempontjából fontos, de azért is, mert eközben tanulják meg a gyerekek mérlegelni a lehetőségeket, kiválasztani a célállomást, kitalálni, hogyan juthatnak el oda biztonságosan és hatékonyan, majd ezután meg is teszik!

A többi tanterv túl sok ahhoz, hogy teljes körűen felsorolhatnánk, ezért vegyünk egy példát egy olyan beszélgetésről, amelyet – kisebb eltérésekkel – gyakran hallunk a fedélzeten. Általában azzal kezdődik, hogy a gyerekek az elhaladó hajók teherbírására vonatkozó kérdéseket tesznek fel a sebességükre vonatkozó kérdésekkel együtt. Ezután következik a „Hány fős legénység?”, vagy „Mennyi üzemanyagot használnak?” stb. Ha a hajó 50 000 tonnát szállít, az 1000 vasúti kocsinak felel meg, ami egy körülbelül 10 mérföld hosszú vonat. Vagy ha inkább autópályás nagy teherautókban képzeljük el, akkor ez körülbelül 2500 nyergesvontatót jelent, és ez egy körülbelül 50 mérföld hosszú konvojnak felel meg. Amikor a beszélgetés a légi szállítmányozásra terelődik, a gyerekek gyorsan megállapítják, hogy valószínűleg nincs annyi teherszállító repülőgép a világon, amely helyettesíthetné azokat a hajókat, amelyeket onnan látunk, ahol vagyunk. Továbbá, egyáltalán nem is lenne lehetséges ennyi árut légi úton szállítani.

Hol is van mindez a tantervben? Ez matematika vagy földrajz, kereskedelem, természettudomány, közgazdaságtan, történelem vagy mi? A válasz természetesen az, hogy ez az oktatás; nem csak iskolai oktatás. A vitorlás hajó tehát elegáns platformja a bolygó egészének és a vele való emberi kölcsönhatásnak, vagy az emberi tevékenységek bolygóra gyakorolt hatásának tanulmányozására.

Az oktatás szempontjából szerencsések vagyunk, hogy Los Angeles-i kikötőben, a világ egyik legforgalmasabb kikötőjében működünk, amely egyben a világ egyik legtisztább kereskedelmi kikötője is. Gyakran látni sirályokat, cséreket, pelikánokat, kormoránokat, gémeket és más tengeri madarakat, amelyek a külső kikötőben, a lehorgonyzott hajók között táplálkoznak. A kikötőben sok a tengeri fóka, és észak felé tartó vándorlásuk során gyakran láthatunk szürke bálnákat. Mintha a bálnamama megmutatná a borjának a Bering-tenger felé vezető út látnivalóit.

A parttól nem messze általában több madárfajjal, delfinekkel, cápákkal, bálnákkal és medúzákkal találkozunk. A lista végtelen és minden út során más és más. És persze a part menti szigetek horgonyzóhelyei igazán látványos élővilágot kínálnak.

Mindebben elmerülni maga a környezettudatosságra való nevelés, mert miközben olyan, a természet működésével ellentétes tevékenységekkel állunk szemben, mint a kereskedelmi halászat, a sporthorgászat, a gyártás, a rakománykezelés, a bunkerelés, a haditengerészeti bázis, a kutatóhajók, a sporthajózás, de még a tengerparton játszó emberek ide sorolhatók. A gyerekek hamar felismerik, hogy a tájékozott döntéshozatal nem könnyű, a tájékozatlan döntéshozatal pedig ritkán kielégítő. Van ennél jelentősebb lépés a felelős állampolgárság kialakításában?

A fedélzeti könyvtárat a referenciák értékes gyűjteményének tekintik, amely egyszerre érdekes és szórakoztató. A legtöbb esetben, néhány kivételtől eltekintve, ugyanezek a könyvek ott voltak az osztályteremben is, ahol azonban általában csak „tankönyveknek” tekintették őket, amelyeknek csak látszólagos jelentőségük van.

Láttam, hogy a gyerekek rutinszerűen kikerestek egy kikötőbe látogató hajót a Marine Exchange napi listáján, hogy megnézzék, honnan jött a hajó, hová tart, majd belemerültek a Goode Világatlaszának (alapvető referenciaatlasz) fedélzeti példányába, hogy ne csak a kikötők földrajzi elhelyezkedését kutassák, hanem a természeti erőforrásokat, az éghajlati típusokat, a gazdaságokat, a népesség eloszlását stb. is. Mindezt azért, hogy spekulálhassanak és vitatkozhassanak arról, hogy a hajó valószínűleg milyen rakományt szállít. Az atlaszt annak tekintik, aminek lennie kell... egy csodálatos oktató eszköznek.

Az iskolahajók fedélzetén a rádiókommunikáció körül is a készségek érdekes fejlődése zajlik. Mint minden megfelelően felszerelt hajón, mi is figyeljük a működésünknek megfelelő VHF-rádió csatornákat:

Ch 9 Hajók közötti kommunikáció
Ch 12 Kikötői műveletek, a révkalauz szolgálat kommunikációja
Ch 13 Hajók mozgása, navigációs kommunikáció
Ch 14 Hajóforgalom-irányító rendszer kommunikációja
Ch 16 Általános hívások és vészjelzés
Ch 22 Amerikai parti őrség csatornája
Ch 77 Révkalauz és a vontatóhajók közötti kommunikáció

A vevőkészülékünk általában úgy van beállítva, hogy mindezen frekvenciákat pásztázza. A háttérzaj megzavarja a vitorlás hajó egyébként békés nyugalmát.

Amikor a diákok először ismerkednek meg a rádióval, általában panaszkodnak, hogy nem sokat értenek abból, amit mondanak, de hamarosan megtanulják, hogy hallják az olyan üzenetek szavait, mint például: „Securité... Securité… Securité… Itt a Sea Horse vontatóhajó egy mellévett üzemanyagszállító bárkával, amely a 194-es kikötőhelyet elhagyva a Los Angeles-i C-5-ös horgonyzóhelyre tart. A 13-as csatornán készenlétben állunk minden érintett rádióforgalom számára.” Miután megtanulták, hogy hallanak egy ilyen üzenetet, a gyerekek tudni akarják, hogy mit jelent, miért sugározzák, és kit érdekel és miért? Ezen a ponton a diákok kíváncsisága már igazán megérett. Megnézzük a térképet, megtaláljuk a 194-es kikötőhelyet és a C-5-ös L. A. horgonyzóhelyet. Elmesélem nekik, hogy milyen nehéz manőverezni egy vontatóhajóval, amely mellé egy uszály van kötve. Átgondoljuk, hogy ez mit jelent számunkra vagy bármely más, a közelben közlekedő hajó számára. Megjegyzem, hogy a 13-as csatorna a hajók közötti ilyen jellegű kommunikációra van fenntartva. Elképzeljük, milyen lenne, ha köd vagy vihar lenne. Gyakran látjuk is a rádióforgalmazásban részt vevő hajókat, amint a munkájukat végzik.

Számomra mint tanárnak meglepő, hogy a gyerekek milyen gyorsan és alaposan megtanulják ezt a sok információt, és milyen pontosan tanítják meg a többi gyereknek. De ez még csak a kezdet. A gyerekek felváltva rádióőrséget tartanak, ahol folyamatosan a beérkező adásokat kell figyelniük, megérteniük, értelmezniük és értékelniük, amelyek nagy része nem nekünk szól, és így nem is fontos számunkra. A tanulónak ébernek kell lennie, hogy felismerje a számunkra fontos adásokat. Például a vészjelzéseket, a parti őrség sürgős műsorszóró adásait, a kifejezetten nekünk szóló hívásokat, a tengerészeknek szóló értesítéseket és a közelünkben lévő más hajók navigációs információit. A tanulónak értelmeznie kell az információt, el kell döntenie, hogy mit rögzítsen (például a bajba jutott hajó helyzetét), és értesítenie kell a kapitányt és/vagy a kormányost az üzenetről.

Miért izgat ez engem mint tanárt? Végül is csak néhány diákom futott be tengerészeti karriert. A többiek szinte mindannyian nem ezen területen dolgoznak. Számos nemzeti felmérés arról, hogy a nemzetnek mire van szüksége az iskolákban, felsorolja az ilyen jellegű készségeket, amelyeket nagyon nehéz tanítani az osztályteremben, de amelyeket egy jól működő vitorlás iskolahajón szinte automatikusan elsajátítanak.

Az USA Munkaügyi Minisztérium SCANS-jelentése (SCANS = The Secretary's Commission on Achieving Necessary Skills, 1992, azaz a szükséges készségek elsajátításával foglalkozó titkári bizottság) azonosítja és leírja a „munkahelyi know-how”-t, amely napjainkban meghatározza a hatékony munkavégzést. A SCANS-kutatás öt olyan kompetenciaterületet igazol, amelyek a munkahelyi teljesítmény középpontjában állnak. Ez az öt terület az erőforrásokkal, a személyes kapcsolatokkal, az információval, a rendszerekkel és a technológiával foglalkozik.

Hadd idézzek a tájékoztatásról szóló összefoglalóból:

A. Információkat szerez és értékel
B. Szervezi és karbantartja az információkat
C. Értelmezi és kommunikálja az információkat
D. Számítógépeket használ az információk feldolgozására

Rendszerint nem használunk számítógépet a fedélzeten. De négyből három nem rossz. Ha még soha nem próbáltál ilyen kompetenciát tanítani egy osztályteremben, nem könnyű. A hajón viszont úgy tűnik, hogy mindez teljesen természetes.

Mondhatnánk azonban, hogy az információszerzés és -felhasználás csak egy az öt alapvető kompetencia közül.  Ez igaz, de én csak a rádiós figyelőszolgálatot meséltem el, ami a vitorlás tréningek feladatainak csak egy része. Ha tényleg érdekel, olvasd el magad a másik négy SCANS kompetencia leírását. Az összefüggések egy vitorlás hajó üzemeltetésével nyilvánvalóak, és nem szorulnak magyarázatra részemről. Csak egy záró SCANS idézet:

„Az öt SCANS-kompetencia átível az iskola és a munkahely világa közötti szakadékon. Mivel ezekre a kiválóságra elkötelezett munkahelyeken van szükség, ezek a mai szakértő munkavállaló jellemzői. És ezek állnak a mai piacon kínált minden termék és szolgáltatás mögött.” A SCANS-jelentés az „információk gyűjtését, elemzését és az azok alapján történő cselekvést” sorolja fel példaként a „szakmunkához szükséges, de az iskolában nem tanított készségek” közé. Érdekes módon ez a leírása a hajó figyelőszolgálatát ellátó legénységének is, amely az egyik legkorábbi feladat, amelyet a diákok a fedélzeten kaptak.

A vitorlás tréning nem egy új, kipróbálatlan technológia, és nem is egy furcsa, titkos anakronizmus, amely csak a nehézkes, stagnáló, mozdulatlan társadalmakban él. Éppen ellenkezőleg, a sail training egy élénk, növekvő tevékenységi terület egész Európában, Ázsiában, Latin-Amerikában, Ausztráliában és Kanadában. Kormányzati támogatású példák bőven akadnak világszerte. Az olyan feltörekvő nemzetektől, mint Indonézia, Omán, India, Brunai, a modern ipari nemzetekig, beleértve Németországot, Japánt, Nagy-Britanniát, valójában az összes NATO-országot (kivéve Törökországot), valamint Lengyelországot, Bulgáriát és a volt Szovjetunió számos köztársaságát. Ezen a féltekén nemzeti iskolahajók működnek Kanadában, Mexikóban, és az összes dél-amerikai országban. Az Egyesült Államokban a parti őrség EAGLE hajója az egyetlen kormányzati üzemeltetésű vitorláskiképző hajó, de számos civil iskolahajó is működik.

A keleti parton, a Mexikói-öbölben, a Nagy-tavak mentén és a csendes-óceáni északnyugaton számos sikeres, helyben támogatott sail training program létezik. Annak ellenére, hogy Dél-Kalifornia éghajlata egész évben vitorlázó szezont biztosít, kiváló a tengeri környezet, és hatalmas a „veszélyeztetett” népessége, figyelemre méltóan kevés megfelelő programmal rendelkezik.

Megfigyelték, hogy „egy olyan nemzet vagyunk, amely rendkívül gazdag technológiában, de kétségbeejtően szegény tapasztalatban”. A vitorlás tréning, mint tapasztalati oktatás, bizonyítottan költséghatékony módszer a tudás, a készségek és a hozzáállás fejlesztésére. Megvannak a gyerekek, megvan az igény, megvan a know-how. Csináljuk meg!

* * *

Az ember életét befolyásoló tényezők és események végtelen sokasága között van néhány olyan "lehetőség-ablak", amely különösen nyitott a külső beavatkozásra. Ezek egyike a serdülőkor, az az időszak, amikor a legtöbb fiatal először kérdőjelezi meg és provokálja a tekintélyt, amikor az újonnan felfedezett ügyeket a legszenvedélyesebben felkarolják, és amikor a felfedezés és a kaland iránti emberi igény a legkönnyebben teljesül. Ez akkor van így, ha olyan elfogadó, gondoskodó, szerető családban és társadalomban nőnek fel, amely megengedheti magának azt a luxust, hogy a következő generációt nevelje.

"SZAVAK A MEGÍRATLAN KÖNYVBŐL" J. L. G.

Legutóbbi cikkek

Hírlevél feliratkozás