2024.02.22. - Hírek
Dömel Vilmos hajótervező mérnök cikksorozata
A vitorlás szakkifejezésekről szóló elmélkedés előző részét a rudazat alkatrészeinek megnevezésével, nevezetesen az orrsudárral zártuk. A következőkben a vitorlákat tartó rudakról lesz szó, amihez természetesen meg kell említeni magukat a vitorlatípus-megnevezéseket is.
A keresztvitorlákat (angolul square sail, németül Rahsegel) tartó rudakról, a keresztrudakról már beszéltünk, most a hosszvitorlázat (angolul fore-and-aft rig, "elöl-hátul vagy hosszanti vitorlázat") rúdjai következnek. A hajózástörténet régi hosszvitorlatípusai, a háromszögletű latin-vitorla és a trapézalakú, árbóc elé nyúló lugger-vitorla eredetileg csak a felső élén volt fűzőzsinórral rúdra fűzve, és ezeket a rudakat a tengerésznépek, talán hagyományból, szintén keresztrúdnak (angolul yard, németül Raa) nevezték, annak ellenére, hogy a szélbe állt hajón (alapállásban) ezek a hajó hosszában helyezkedtek el. A harmadik régi hosszvitorlatípust, az észak-európai (angol, német, holland, skandináv) vizek part menti halászvitorlásain, a Temze-bárkákon és a világ legelterjedtebb vitorláscsónak-típusán, az Optimisten látható szintén trapéz alakú pányvarudas vitorlát (spritsail, Sprietsegel) az alsó első vitorlasarok környékén az árbóchoz kötött, felül pedig a vitorla hátsó felső sarkához erősített rúd, a pányvarúd (angolul sprit,németül Spriet) feszíti ki. Néhány éve Londonban alkalmam volt közelről megnézni egy Temze-bárkát (sajnos, csak a partról, és senki nem volt rajta, különben biztosan felszemtelenkedtem volna rá). Nos, az Optimisten megszokott kétcentis seprűnyél-pányvarudat a bárkán egy derékvastagságú távírópózna helyettesítette (persze, még a régi jó fapóznák korából), amelynek belső végét az árbócnál – az Optimist 3-4 mm-es zsinórja helyett – hüvelykujjnyi vastagságú szemekből álló lánc tartotta (a vitorla kezelése, gondolom, kissé nagyobb erőfeszítést igényelt az Optimisténál).
A negyedik régi típusú hosszvitorla, a gaff-vitorla (csonka vitorlának, régebben ágvitorlának is nevezték), felül a gaffrúdra (angolul gaff, németül Gaffel) volt felfűzve, alul az alsó vitorlarúd feszítette ki a hátsó sarkát (később helyenként az alsó élét is felfűzték a rúdra). Az alsó vitorlarúd magyar neve kezdetben "öregfa" volt, később aztán, amikor már fiatal alumíniumból is készítették, nagyvitorlarúd lett a hivatalos neve (ekkorra már a gaff kiment a divatból, és a háromszögletű bermudavitorlának csak az alsó élén volt vitorlarúdra szüksége). Nem hivatalosan azonban minden magyar vitorlázó a német nevén (Baum) írja és az angol nevén (boom, ejtsd: bum) nevezi. Ez a név már csak azért is kézenfekvő, mert akaratlan hátszeles forduláskor hangutánzó szóként is megfelel, a figyelmetlen legénység kobakját illetőleg.
Lassacskán eljutottunk a vitorlafajták megnevezéséhez, amelyek között első a nagyvitorla. Természetesen ezt sem a hivatalos nevén, hanem csak "grósz"-ként emlegetjük (angol neve mainsail, röviden main, olasz elnevezése randa, német elnevezése Großsegel, röviden Groß, ezt vettük át a hazai vitorlásnyelvbe). Az orrvitorlát szintén német jövevényszóval "fok"-nak vagy "fokk"-nak szokták emlegetni (angol neve jib, németül pedig Fock). Régebbi, nagyobb vitorlásokon az orrvitorla alsó élét is rúdra fűzték. Ennek neve, az orrvitorlarúd (angolul jib-boom, németül Fockbaum) nem tévesztendő össze az előző részben említett orrsudárral (bowsprit, Bugspriet). Az orrvitorlának különben rengeteg, a szélviszonyokhoz és a vitorlázás körülményeihez igazodó változata van, saját külön névvel. Ha két orrvitorla van felszerelve, az árbóchoz közelebbit focknak, az orr felé eső (külső) orrvitorlát a német nevén, klüver-nek hívják a vitorlázók. Az angolok ilyenkor a belső orrvitorlát nemes egyszerűséggel inner jib-nek, a külsőt outer jib-nek nevezik. Két vagy három orrvitorla esetén a legkülső rendszerint az orrsudár végére van felszerelve, és hogy ehhez ne kelljen az orrsudárra kimászni, általában nincsenek rajta orrvitorlakapcsok (ma valamiért "kötéllovasnak" hívják ezeket, talán a régebben közismert német nevük – stagreiter – fordításaként). A vitorlakapcsok nélkül felszerelt orrvitorla neve "repülő orrvitorla" (flying jib, Flieger), ezt csak három kötél tartja (felső sarkát a felhúzó, alsó sarkát a lefeszítő, hátsó sarkát pedig a behúzókötél). Tehát, három orrvitorla esetén a nevük (belülről kifelé): fock, klüver, flieger. Azonban, hogy a dolog még bonyolultabb legyen, a legbelső orrvitorlát, amely az előmerevítő kötélre (forestay, Vorstag) van kapcsolva, tőlünk nyugatabbra néha külön névvel illetik: angolul staysail, németül Stagsegel a neve, kissé fogcsikorgató magyar fordításban tarcsvitorla.
A modern versenyvitorlások gyenge szélben olyan orrvitorlát húznak, amely hátrafelé messze túlnyúlik az árbócon, ennek neve génua (angolul genoa), mert ilyen vitorlát, bár korábban is ismert volt, versenyen látványos sikerrel először – ha jól tudom – valamikor a 40-es évek elején Génuában rendezett 6R-yacht világbajnokságon használtak. Mindenesetre, ez a nagyvitorlát átfedő orrvitorla (korabeli angol nevén overlapping jib) a múlt század harmincas éveiből származó német rajzokon kreuzballon és raumballon néven szerepel: az előbbi laposabb szabású, cirkáláshoz volt használatos, az utóbbi öblös szabású pedig bő szelekhez. A könnyű anyagból készült, gyenge szeles cirkáláshoz használt, nem túl öblös génuát angol jövevényszóval drifter-nek hívják; a szintén könnyű anyagú, nagyon öblös, raumban használt gyenge szeles génuát pedig reacher-nek (ezt a vitorlanevet nemrég ricser-ként láttam leírva). A hajóorr vagy az orrsudár végére repülő módon (stágreiterek nélkül) felhúzott extra-öblös orrvitorlát régebben blooper, újabban pedig bliszter vagy gennaker néven hallottam emlegetni. Az előbbi név, gondolom, a vízhólyag angol nevéből (blister) származik (talán az alakja miatt), az utóbbi pedig nyilván a génua és a spinnaker (a hátszélvitorla) nevének keveréke. Itt, a spinnakernél, meg kell állnunk néhány gondolat erejéig.
A spinnakert, azaz a rendkívül öblös, eredetileg gömbháromszög-formájú, külön vitorlarúddal (spinnaker-boom, Spinnaker-Baum) felszerelt hátszélvitorlát elsőként 1865-ben a NIOBE, egy évvel később pedig a SPHINX nevű angol jachton használták (ez utóbbin sokkal eredményesebben, ezért lett a névadó). A hajó nevét dél-angliai legénysége "Spinx" formában ejtette, így az általa használt hátszélvitorla neve "spinker", később "spinniker", végül pedig "spinnaker" alakban ment át a köztudatba. Megszületése óta a hátszélvitorla formája erősen megváltozott, a fejlesztése során kialakított különféle szabásmódok (radial, triradial, starcut stb.) alkalmassá tették a hátszél mellett a raumban történő intenzív használatra is, de megmaradt fő hátránya (és a magamfajta megszállottak számára legfőbb érdekessége és vonzereje), a spinnakerrúd használata. Ennek kezelése (a rúd a két alsó vitorlasarok közül mindig a szél felőlit támasztja ki, ezért minden halzolásnál át kell tenni) kétségkívül kényelmetlen, azonban helyzetének szakszerű állítgatásával és a két behúzókötél folyamatos kezelésével biztosítható a vitorla maximális húzóereje és látványos sebességnövekedés érhető el bő szelekben. Sajnos, óriási sebességnövelő képessége mellett a spinnaker használata komoly veszélyekkel jár. Ez a vitorla megszünteti a hosszvitorlázat "önmentő" képességét (amikor a szélrohamban megdőlő hajó felluvol, a vitorlák kilobognak és a hajó felegyenesedik). Ehelyett a spinnaker alatt dülöngélő hajó felluvolva veszélyesen megdől, és a vászon az előmerevítőre tekeredve néha lehúzhatatlanul összegabalyodik. Ezek a veszélyek a spinnakerbaum nélküli gennaker használatával elkerülhetők. Ez halzoláskor orrvitorlaként áthúzható az új lee-oldalra (persze, nagyobb gyakorlat kell hozzá, mint a közönséges génuához). Ezt a vitorlafajtát az ausztrálok találták ki (már Joshua Slocum, a föld első magányos körülhajózója is említi az 1800-as évek végén kiadott "Sailing Alone Around the World" című könyvében). A túravitorlázók hamar megszerették, korábbi angol neve cruising chute volt (a chute a spinnaker egyik mellékneve, a parachute – ejtőernyő – rövidítése).
Sajnos, teljes hátszélben, a nagyvászon "takarásában" a gennaker nem működik, de ki megy egyáltalán teljes hátszélben, annak összes hátránya (dülöngélés, a raumnál gyengébb látszólagos szél) mellett? Még rövid távon is érdemes két raumslágot húzni, persze csak ha nem félünk a közbeeső halzolástól, mert biztosak vagyunk annak szakszerű kivitelezésében. De ha mégis hátszélben kell mennünk, és ezt kényelmesen szeretnénk megtenni, rakjuk ki az orrvitorlát a nagyvitorlával ellentétes (luv) oldalra, és az alsó hátsó sarkát támasszuk ki a spinnakerbummal (ha van), vagy csáklyával. A két oldalra kirakott vitorlákkal haladást mi "pillangózásnak" nevezzük; az angolok nem ilyen költőiek, ők goose-winged sails (libaszárny-vitorlák) néven emlegetik.
Az első rész itt olvasható. | A második rész itt olvasható. | A harmadik rész itt olvasható.
Folytatjuk.
